az ókorban a keresztre feszítés az egyik legbrutálisabb és legszégyenteljesebb halálmód volt. Valószínűleg az asszíroktól és a Babiloniaktól származik, a perzsák szisztematikusan használták a Kr.E. 6. században. Nagy Sándor innen hozta a Földközi-tenger keleti országaiba a Kr.E. 4. században, a föníciaiak pedig a Kr. e. 3. században vezették be Rómába. Gyakorlatilag soha nem használták a görög előtti Görögországban., A rómaiak 500 évig tökéletesítették a keresztre feszítést, amíg I. Konstantin a 4.században eltörölte. A keresztre feszítést a római időkben főként rabszolgákra, kegyvesztett katonákra, keresztényekre és külföldiekre alkalmazták-csak nagyon ritkán a Római polgárokra. A halál után általában 6 óra, 4 nap, volt köszönhető, hogy multifaktoriális patológia: utóhatásai kötelező megkorbácsolása, valamint bénulással, vérzés, illetve a kiszáradás okozza hipovolémiás sokk, fájdalom, de a legfontosabb tényező az volt, progresszív fulladás okozta beszűkült légutak mozgalom. Az ebből eredő anoxémia eltúlozta a hypovolaemiás sokkot., A halált valószínűleg a vasovagális reflexek okozta szívmegállás okozta, amelyet többek között súlyos anoxémia, súlyos fájdalom, testfúvások és a nagy csontok törése váltott ki. A kiérkező Római őrök csak az áldozat halála után tudták elhagyni a helyszínt, és úgy tudták, hogy a sípcsont és/vagy a szárkapocs szándékos törése, a szívbe szúrt lándzsás sebek, a mellkas elülső részébe történő éles ütések vagy a kereszt lábánál felépített füstölő tűz okozta az áldozat fulladását.